A fáradtság 7 lelki oka 2.

Folytatom a múlt héten elkezdett sorozatot, mely azzal foglalkozik, hogy miért érezzük magunkat az átlagosnál többször és jobban fáradtnak, mint normális esetben. Az előző bejegyzésben arról olvashattál, hogyan és mennyi energiát vesz el az embertől, ha beleragad egy szerepbe, pl. a tanárságba, a szülői szerepekbe, stb. Most arról fogok írni, hogy az örökös elégedetlenség is hasonlóan kiveszi az energiát belőlünk, de lássuk bővebben!

  1. Elégedetlenség önmagunkkal

Nemcsak a tinik, hanem a felnőttek is hajlamosak túl sokat foglalkozni a külsejükkel, ill. a képességeikkel is. Másokhoz hasonlítják magukat, és megállapítják, hogy ők szerencsétlenek, nem jók semmire sem. A tinédzsernél ez azért fontos, mert ezáltal formálódik a személyisége. De egy felnőtt embernél, aki már elmúlt 30 is, roppant nyomasztó tud lenni.

Mindannyian különbözünk egymástól (még az egypetéjű ikrek között is van különbség!), és mindannyian másban vagyunk jók. Vannak korlátaink, amiket akkor sem tudunk átlépni, ha a fene fenét eszik. Ha valakit nagyra tartunk – istenítünk –, hozzá képest sosem lehetünk jók, vagy nem lehetünk nála jobbak. Viszont magunkhoz képest mérni a fejlődést, változást már nagy fordulat lenne!

Mondhatnánk, hogy „jó, jó, ezt már tudom.” Ez már jó jel. Ha már tudjuk, akkor már csak egy dolog van hátra: ezt érezni is. Vagyis nem elég valamit racionálisan elfogadni, ennek zsigeri szinten is, a szívünkben is ott kell lenni. Sosem lehetek elég izmos, elég karcsú, elég okos, sok diplomás, stb. De jól tudok mesélni, szeretek beszélgetni, jó programokat csinálni, másokat szórakoztatni, imádok olvasni… És a sort lehetne folytatni. Ez nem lehetek, az viszont vagyok!

A másik kérdésen is érdemes elgondolkozni: meddig tartanak a határaink? Mennyi az, amit bírunk, anélkül, hogy feladnánk magunkat, az alap személyiségünket? Az is hihetetlen energiákat tud felemészteni, ha folyamatosan túl akarjuk feszíteni a húrt, csak mert azt hisszük, ezt várjuk el magunktól, közben nem is a mi akaratunk ez, hanem annak a „kis zsarnoknak”, akitől valaha kaptuk a mindig másokhoz való viszonyítás terhét.

  1. Elégedetlenség a helyzetünkkel

Találkoztam egy emberrel, aki amiatt elégedetlen, hogy a gyereke nem lehet élsportoló, és hogy ő nem keres többet. Ennek az embernek vannak ideái, amelyek valahonnan jönnek. Az is lehet, hogy maga sem tudja, honnan. Nem lehet könnyű az élete. A kérdés, hogy szeretne-e boldog lenni. Ha igen, akkor érdemes leszámolni ezekkel az ideákkal, amit többféleképpen is megtehet. A gyerekéért nem tud többet tenni, mint támogatni őt abban, hogy az lehessen, aki szeretne lenni. A maga részéért viszont ennél többet is. Például új állás után nézhet, többet dolgozhat, de az is lehet, hogy egyszerűen elfogadja a tényt, hogy ő csak ennyit keres, és elkezdi másban keresni a boldogságát. Mondjuk a családjában, a barátaiban, az ismerőseiben, a hobbijában. Az is egyfajta gazdagság. A pénz helyére, valami mást tenni.

  1. Még a professzoroknak is van elégedetlenség érzése

Érdekes kísérletet végzett az egyik leghíresebb angliai egyetem néhány neves szociálpszichológusa, akik az ember társdalomba „épültségét” vizsgálják. Az angol egyetemek végzős évfolyamainak helyzetét mérték fel, és a professzoroknak is kérdőíveket adtak. Efféléket kérdeztek: szokott-e kimerültséget érezni, ideges-e, rosszul alszik-e, fáradékony-e, dühös-e? – és a sok kérdés közé elbújtatták, amire igazán kíváncsiak voltak: van-e kisebbrendűségi érzése?

Meglepő eredményt kaptak: a diploma előtt álló egyetemi hallgatók háromnegyede, hetvenöt százaléka vallotta, hogy igen, krónikus elégtelenségérzése van. És ami még meglepőbb volt: a professzorok hetvenöt százaléka is! – Tehát nincs tudományos előmenetelhez vagy a tanulmányok elvégzéséhez kötve: a nagy tudású, bölcs professzorok közül megközelítően ugyanannyian küszködnek kisebbrendűségi érzéssel, mint a diploma- vagy érettségi nélküliek közül.” (Gyökössy)

Tehát az elégedetlenség érzése nem köthető státuszhoz, életkorhoz, nemhez. Vagyis nem mondhatjuk, hogy akinek egyetemi diplomája van, az elégedett mindennel. Azzal az egy dologgal igen, az élet más területeivel lehet, hogy nem.

  1. Ha bűnösnek, nyomorultnak érezzük magunkat

Kevés ennél fárasztóbb dolog van a világon, minthogy valaki állandóan bűnösnek érzi magát. Tudnunk kell, hogy ez egy viselkedés, és a viselkedések részben tanult dolgok. Ha valakit folyton leszidnak, megaláznak, olyan dolgokért hibáztatnak, amikhez semmi köze, akkor nagyon valószínű, hogy a fent említett viselkedést, magatartást sajátítja el. Fontos látnunk, hogy az alapszemélyiséget nagyon nehéz megváltoztatni. Viszont a viselkedést sokkal könnyebb. Ha leereszt az autó gumija, a tulajdonosa hajlamos így gondolkodni: „Tudtam, hogy meg kellett volna néznem tegnap a kereket, és akkor ma időben el tudtam volna indulni a munkába. Mindig ez van. Az én hibám.” Ugyanez az ember ezt is mondhatná: „30 percem van, hogy beérjek. Telefonálok a főnöknek, hogy késni fogok a kerékcsere miatt, és gyorsan nekiállok kicserélni.” Destruktívból konstruktív.

  1. Hogyan tudjuk megváltoztatni a gondolkodásunkat?

Érdemes végig gondolni, kitől ered ez a magatartás, a másokhoz való viszonyítás vagy a helyzetünkkel való elégedetlenség. Anya vagy apa volt elégedetlen velünk – esetleg magával, a helyzetével – aki mindig azzal jött, hogy bezzeg a másik mennyire jó? A másiknak mennyire jó! Ez rendkívül romboló egy fejlődő személyiségre. Az, akitől kaptuk ezt a terhet – ezt a magatartást, gondolatot –, nemcsak éltében, de holtában is képes hatni ránk. Ezért érdemes megbékélni vele. Ha máshogy nem, hát egy üres szobában hangosan mondjuk el neki(k), hogy

nem az vagyok, akivé szerettél volna tenni. Én ilyen vagyok, mást szeretek csinálni és máshogyan szeretem csinálni a dolgokat. Így nézek ki, és jól érzem magam a bőrömben. Sajnálom, hogy nem tudtad megvalósítani az álmaid, de rajtam keresztül nem fog menni. Én így vagyok teljes egész. Fogadj el így, ahogy vagyok!”

  1. Természetes, ha néha érzünk ilyet

Az érzéseink részei az életünknek, mert ezek által tudjuk a viszonyunkat kifejezni a dolgokhoz. Tehát az érzéseink mentén tudunk rombolóan is viselkedni magunkkal szemben, de ugyanakkor építően is. Ez rajtunk múlik.

Hamarosan folytatjuk!