Hogyan segítsünk, ha valakinek lelki támogatásra van szüksége?

Többen kérdeztétek már tőlem, hogyan vegyétek rá ismerősötöket, hogy forduljon segítő szakemberhez. Nem könnyű ugyanis azt látni, hogy szenved a barátunk. Ugyanakkor a kérdés nem egyszerű, mert a segítségünk erőltetésével tönkre is tehetjük a barátságunkat. Ez egy olyan poszt lesz, amelyet minden bizonnyal még fogok bővíteni.

Kérdés, hogy kinek kell a segítség: a segítőnek vagy a segítségkérőnek.

A kérdés minden időben aktuális, mert szeretünk foglalkozni mások dolgaival és legfőképpen tanácsot adni. Ez ilyenkor mindig egy egyenlőtlen viszony, mert a tanácsadó barát vagy barátnő mindig olyan színben tűnik fel, mintha ő jobban tudná, hogy a segítendő félnek mi a jó. Emiatt vagy tényleg a „segítőjeként” néz a másikra, vagy elutasítja segítséget, rosszabb esetben a kapcsolatot is megszakítja.

Continue reading “Hogyan segítsünk, ha valakinek lelki támogatásra van szüksége?”

Az elengedés folyamata

A megpróbáltatásokon keresztülmenni olyan, mint sziklának lenni egy kőcsiszolóban. Ide-oda lökdösnek és felhorzsolódsz, de csiszoltabban és értékesebben kerülsz ki onnan, mint amilyen valaha voltál.

Elisabeth Kübler-Ross

Napjaink életfelfogása szerint a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, hogy meghal. Hiszen a 21. századi ember gondolkodása középpontjában a fiatalság, szépség és egészség áll. Valahogy taszítjuk magunktól a fájdalmat. De mi történik, ha szembejön velünk egy válás, egy munkahelyváltás vagy valakinek a halála? Mindegyikben van közös, még hozzá az elszakadás, a vissza nem térés érzése.

Continue reading “Az elengedés folyamata”

Amikor ég a talpunk alatt a talaj

Egy 1988-as júliusi estén, kilenc órakor robbanás történt a Piper Alpha olajfúró platformon, az Északi-tengeren, Skócia partja mentén. Százhatvanhat fős legénység és két mentő vesztette az életét. Ez volt a legborzasztóbb katasztrófa az északi-tengeri olajkitermelés 50 éves történetében.

Continue reading “Amikor ég a talpunk alatt a talaj”

Happy End után – avagy ezért ne szakíts rögtön, ha konfliktusod van a pároddal!

Összejössz a pároddal, és nagyjából 3-4 hónap múlva vitatkozni kezdtek. Aztán eljuttok odáig, hogy nem illetek össze, kiábrándultok egymásból, tulajdonképpen nem is tudjátok, miért kezdtetek el járni. Pedig a kapcsolatotoknak nem kellene az első vita után tönkremennie, hacsak nem utazik valamelyikőtök erre. A viták, nehezebb konfliktusok inkább megerősíthetik, nem pedig gyengítik a kapcsolatot. Most megmutatom a köztetek lévő konfliktusok lehetséges okait.

Ahogy a történelmet, az irodalmi műveket, munkafolyamatokat, az emberi egyedfejlődést, úgy a párkapcsolatokat is szakaszokra lehet bontani. Jó, ha ezekre rálátunk, mert akkor tudjuk, hol tartunk, és nem törjük a fejünket a szakításon.

I. A szimbiózis és krízise

Biztos emlékszel még arra az időszakra, amikor egymásba szeretettek. Annyira dúlt a lamúr, hogy a rózsaszín ködtől az orrotokig sem láttatok. Talán arra is emlékszel, hogy úgy egymásba voltatok habarodva, hogy már azt sem tudtátok, melyik gondolat kié, annyira „eggyé váltatok”. Merthogy a szimbiózis erről az eggyé válásról szól. Igen, erre a néhány hónapra maximálisan jellemző, hogy a felek feladják az egyéniségüket azért, hogy a másiknak jó legyen.

Mi a veszélye ennek a szakasznak?

Hogy a felek azt hiszik, ez örökké tart, és bármilyen akadályt könnyedén le fognak gyűrni, csak mert a szerelem, mindent legyőz.😊 A másik, hogy sokan azt gondolják, az a jó, amikor teljesen elmerülnek egymásban. A valóság azonban az, hogy ez a korszak lezárul, és ennél már csak egy józanabb, realisztikusabb szakasz jön.

II. A leválás és krízise

Szóval, mint említettem, egy olyan korszak jön, amelyben a pár tagjai elkezdik egymást másképp látni. Ez természetesen fokozatosan következik be, nem pedig egyik napról a másikra. Talán emlékszel arra a pillanatra, amikor elkezdted az első „hibákat” felfedezni a párodban. Ugye, milyen kijózanító pillanatok voltak ezek? Rájöttetek, hogy egyikőtök sem tökéletes. Mert nincs tökéletes. Nincs olyan, hogy valaki a másiknak minden szempontból megfelel. Ha igen, vagy nagyon szerencsés, vagy hazudik magának. És persze a másiknak. Szóval elkezdtek különbözni egymástól.

Mi a veszélye ennek a szakasznak?

Amikor rádöbbentetek, hogy egyikőtök sem Superman és Superwoman, felmerülhet talán a kérdés:

Hogyan tovább? Mégsem találtam meg az igazit? Lesz-e olyan, hogy megtalálom? Tudom-e még szeretni a páromat a hibáival együtt?

Nagyon hamar véget érhet a kapcsolatotok, még azelőtt, hogy megláthatnátok, mi lehetne belőle.

III. Az énközpontúság és krízise

Ha a kapcsolatotok túléli a leválás szakaszát, akkor sikeresen átlendültetek az énközpontúságba. Az előző szakaszban elfogadtátok egymást úgy, ahogy vagytok, és így éltek boldogan. Idővel mindegyikőtöknek meglesz a saját tere, saját véleménye, saját elfoglaltságai. Elkezdtek kifelé nyitni. Már nemcsak egymásnak vagytok, hanem vannak munkatársak, barátok, barátnők, akikkel elkezdtek programokat szervezni. Ebben az időszakban jobb külön, mint együtt. Az énközpontúság szakasza azt is hozza magával, hogy újraértelmezitek saját magatokat, a céljaitokat, a vágyaitokat. Amíg kifelé nyíltok mások felé, közben nyílik egy út befelé is, a lelketek, a személyiségetek felé.

Mi a veszélye ennek a szakasznak?

Ha túlságosan kinyíltok a külvilág felé, előfordulhat, hogy már egyáltalán nem keresitek egymás társaságát, az intim helyzeteket. Olyanokká váltok, mint a lakótársak.

IV. Az újraközeledés és krízise

Jól kihaveroztátok/barátnőztétek magatokat, egyszer csak hiányérzetetek támad: valaki/valami hiányzik, ami eddig volt, most nincs. Rájöttök, hogy keveset beszélgettek, alig szerveztek közös programot, hiányoznak a mély beszélgetések, csevegések. Elhatározzátok, hogy újra összerázódtok, és lám, mintha két teljesen új ember találkozna egymással! Ennek a helyzetnek tehát megvan a maga romantikája.

Mi a veszélye ennek a szakasznak?

Semmi. 😊 Inkább folytatom az előző gondolatmenetet. Elkezdtek újra „találkozgatni”, és azt veszitek észre, hogy mintha „komolyabbak”, mélyebbek lennének a beszélgetéseitek. Elmesélitek az egymástól „külön” töltött időszakot, és a jövő felé néztek. Együtt, közösen. Aztán egymásba szerettek újra, és kezdődik minden elölről, csak már egy kicsit magasabb szinten. 😊 És ez így van rendjén.

Tehát megvan a nehézsége a párkapcsolat minden szakaszának. Idei „nyaralásomat” azzal kezdtem, hogy meghívott előadóként csoportfoglalkozást tartottam tinédzsereknek egy katolikus fesztivál keretein belül. A téma pedig a párkapcsolat szakaszai volt. Meglepődtem, milyen éretten álltak hozzá. Mikor mondtam, hogy nyugodtan kérdezzenek, egy nagyon mélyen szántó kérdést dobtak fel: mi történik, ha az egyik már továbblépne a következő szakaszba, de a másik visszahúzza? Ez minden párkapcsolat nehézsége. A megoldást eljátszottuk. Olyan helyzeteket találtak ki, amelyeknek ez a szakaszbeli elcsúszás volt témája. Rájöttek, mennyire nehéz úgy kommunikálni, hogy közben mindenkinek el van borulva az agya a dühtől. De a másikra odafigyelő, megértést tanúsító, egymás szeretetét kifejező kommunikációt semmi nem pótolja.

Ti hol tartotok? Ha már túl léptetek egyes szakaszokon, hogy oldottátok meg? Mit mondtatok egymásnak, amitől a másik elfogadva, megértve és szeretve érezte magát?

Gondoljátok végig, beszéljétek át újra, ha szükséges!

Kitartást és sok örömet kívánok hozzá!

Hézl József mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember

www.ahaelmeny.hu

ahaelmeny@ahaelmeny.hu

06308814290

Az utolsó szavak

Aki hallotta már valaki utolsó szavait, az bizonyára meghatározó élmény lehetett az életében. És ezek a szavak talán a legfontosabbak lehetnek egy életmű szempontjából. De melyek voltak Jézus legfontosabb szavai? Mit tanulhatunk általuk? A Katolikus Egyház hét szóként említi Jézus utolsó mondatait, melyek a kereszten hangzottak el a szájából a hagyomány szerint. Ezekről bővebben ide kattintva olvashatsz. Egy mondatot emelek ki közülük, amely szerintem nekünk, hétköznapi embereknek, akár keresztények vagyunk, akár nem, fontos lehet.

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34)

Amikor Jézus ezeket a szavakat mondja épp, hogy van még benne élet. De ebben az állapotban is olyat mond, amellyel bizonyára megbotránkoztatja azokat, akik hallják őt. Itt van keresztre felfeszítve, kegyetlenül helyben hagyják, és még bocsánatot is kér a számukra az istenétől. Pedig a bocsánat a legnagyobb gyógyító erő az ember számára. Jézus azért tud bocsánatot kérni a számukra, mert szívében már megbocsátott nekik. Ő tudja, hogy ami vele történik, annak oka van. És azt is tudja, hogy az Ő “romjain” virág nő az emberiség számára.

Persze, könnyű kimondani, hogy bocsássunk meg, de mégis hogyan?

Inkább csak elemeiben írok róla, hiszen nincsen rá recept. De ha meg tudjuk tenni, azzal felelősséget vállaltunk saját magunkért. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a másikat felmentjük a bűnei alól. Azzal neki kell számot adnia a saját lelkiismeretének. A megbocsátás magunk miatt fontos.

Az is mindenképp fontos, hogy a megfelelő személynek beszéljünk a fájdalmunkról. Valakinek kimondani, kiadni magunkból a dühünket, az elkeseredettségünket, az elesettségünket, nagyon nehéz dolog.

Fontos, hogy minél több időt adjunk magunknak. Nem várhatja el tőlünk senki, hogy essünk rajta túl minél előbb. Ebben nem szabad engednünk senkinek.

A megbocsátásban megértés is van. Nem mindig, de néha tudunk magyarázatot a másik tettére. Ez önmagában felszabadító tud lenni. De ha nem ismerjük a másik motivációit, akkor viszont azt kell megértenünk, nem volt befolyásunk a cselekményre, ha mégis, akkor valamit meg kellett belőle tanulnunk.

Egy tragédia sokszor elgondolkodtatja az embert, hogy mit tud belőle profitálni. Azt már ugyanis valószínűleg jól tudjuk, mit veszítettünk. De mit nyertünk általa? Még szorosabb emberi kapcsolatokat? Esetleg ráébresztett valamire? Új célt, amely által többek lehetünk? Vagy el tudjuk mondani másoknak is, hogy van élet dühön, a bosszúálláson és a gyászon túl is?

A viskó

Végezetül hadd hozzak ide egy történetet, amelyről bizonyára hallottál már, A viskó című nagy sikerű kanadai regényről, mely Amerikában játszódik. Főhőse egy családapa, akinek kislánya kegyetlen körülmények között hal meg. Egy napon levelet kap Istentől, aki meghívja a viskóba. Oda, ahol a kislánya ruháit találta meg. A történet lényege, hogy az apa tehetetlensége és haragja depresszióba fordul. Azonban a Szentháromság tagjaival folytatott beszélgetések ráébresztik arra, ha nem bocsát meg a gyilkosnak, sohasem élhet teljes értékű életet. Az egyik gyermeke meghalt, de van még másik kettő, akiknek szüksége van rá. (A regény részletes tartalmát itt olvashatod.)

Forrás: https://www.libri.hu/konyv/wm_paul_young.a-visko.html

Ha fáj a szíved, ha megbántottak, a sérelmed, a bűnt írd homokba, így azt könnyen elfújja az irgalom szele. (…) Ha pedig jót tesz veled valaki, azt vésd kőbe, hogy emlékezetedben örökké megmaradjon! (Böjte Csaba)

A fáradtság 7 lelki oka 2.

Folytatom a múlt héten elkezdett sorozatot, mely azzal foglalkozik, hogy miért érezzük magunkat az átlagosnál többször és jobban fáradtnak, mint normális esetben. Az előző bejegyzésben arról olvashattál, hogyan és mennyi energiát vesz el az embertől, ha beleragad egy szerepbe, pl. a tanárságba, a szülői szerepekbe, stb. Most arról fogok írni, hogy az örökös elégedetlenség is hasonlóan kiveszi az energiát belőlünk, de lássuk bővebben!

  1. Elégedetlenség önmagunkkal

Nemcsak a tinik, hanem a felnőttek is hajlamosak túl sokat foglalkozni a külsejükkel, ill. a képességeikkel is. Másokhoz hasonlítják magukat, és megállapítják, hogy ők szerencsétlenek, nem jók semmire sem. A tinédzsernél ez azért fontos, mert ezáltal formálódik a személyisége. De egy felnőtt embernél, aki már elmúlt 30 is, roppant nyomasztó tud lenni.

Mindannyian különbözünk egymástól (még az egypetéjű ikrek között is van különbség!), és mindannyian másban vagyunk jók. Vannak korlátaink, amiket akkor sem tudunk átlépni, ha a fene fenét eszik. Ha valakit nagyra tartunk – istenítünk –, hozzá képest sosem lehetünk jók, vagy nem lehetünk nála jobbak. Viszont magunkhoz képest mérni a fejlődést, változást már nagy fordulat lenne!

Mondhatnánk, hogy „jó, jó, ezt már tudom.” Ez már jó jel. Ha már tudjuk, akkor már csak egy dolog van hátra: ezt érezni is. Vagyis nem elég valamit racionálisan elfogadni, ennek zsigeri szinten is, a szívünkben is ott kell lenni. Sosem lehetek elég izmos, elég karcsú, elég okos, sok diplomás, stb. De jól tudok mesélni, szeretek beszélgetni, jó programokat csinálni, másokat szórakoztatni, imádok olvasni… És a sort lehetne folytatni. Ez nem lehetek, az viszont vagyok!

A másik kérdésen is érdemes elgondolkozni: meddig tartanak a határaink? Mennyi az, amit bírunk, anélkül, hogy feladnánk magunkat, az alap személyiségünket? Az is hihetetlen energiákat tud felemészteni, ha folyamatosan túl akarjuk feszíteni a húrt, csak mert azt hisszük, ezt várjuk el magunktól, közben nem is a mi akaratunk ez, hanem annak a „kis zsarnoknak”, akitől valaha kaptuk a mindig másokhoz való viszonyítás terhét.

  1. Elégedetlenség a helyzetünkkel

Találkoztam egy emberrel, aki amiatt elégedetlen, hogy a gyereke nem lehet élsportoló, és hogy ő nem keres többet. Ennek az embernek vannak ideái, amelyek valahonnan jönnek. Az is lehet, hogy maga sem tudja, honnan. Nem lehet könnyű az élete. A kérdés, hogy szeretne-e boldog lenni. Ha igen, akkor érdemes leszámolni ezekkel az ideákkal, amit többféleképpen is megtehet. A gyerekéért nem tud többet tenni, mint támogatni őt abban, hogy az lehessen, aki szeretne lenni. A maga részéért viszont ennél többet is. Például új állás után nézhet, többet dolgozhat, de az is lehet, hogy egyszerűen elfogadja a tényt, hogy ő csak ennyit keres, és elkezdi másban keresni a boldogságát. Mondjuk a családjában, a barátaiban, az ismerőseiben, a hobbijában. Az is egyfajta gazdagság. A pénz helyére, valami mást tenni.

  1. Még a professzoroknak is van elégedetlenség érzése

Érdekes kísérletet végzett az egyik leghíresebb angliai egyetem néhány neves szociálpszichológusa, akik az ember társdalomba „épültségét” vizsgálják. Az angol egyetemek végzős évfolyamainak helyzetét mérték fel, és a professzoroknak is kérdőíveket adtak. Efféléket kérdeztek: szokott-e kimerültséget érezni, ideges-e, rosszul alszik-e, fáradékony-e, dühös-e? – és a sok kérdés közé elbújtatták, amire igazán kíváncsiak voltak: van-e kisebbrendűségi érzése?

Meglepő eredményt kaptak: a diploma előtt álló egyetemi hallgatók háromnegyede, hetvenöt százaléka vallotta, hogy igen, krónikus elégtelenségérzése van. És ami még meglepőbb volt: a professzorok hetvenöt százaléka is! – Tehát nincs tudományos előmenetelhez vagy a tanulmányok elvégzéséhez kötve: a nagy tudású, bölcs professzorok közül megközelítően ugyanannyian küszködnek kisebbrendűségi érzéssel, mint a diploma- vagy érettségi nélküliek közül.” (Gyökössy)

Tehát az elégedetlenség érzése nem köthető státuszhoz, életkorhoz, nemhez. Vagyis nem mondhatjuk, hogy akinek egyetemi diplomája van, az elégedett mindennel. Azzal az egy dologgal igen, az élet más területeivel lehet, hogy nem.

  1. Ha bűnösnek, nyomorultnak érezzük magunkat

Kevés ennél fárasztóbb dolog van a világon, minthogy valaki állandóan bűnösnek érzi magát. Tudnunk kell, hogy ez egy viselkedés, és a viselkedések részben tanult dolgok. Ha valakit folyton leszidnak, megaláznak, olyan dolgokért hibáztatnak, amikhez semmi köze, akkor nagyon valószínű, hogy a fent említett viselkedést, magatartást sajátítja el. Fontos látnunk, hogy az alapszemélyiséget nagyon nehéz megváltoztatni. Viszont a viselkedést sokkal könnyebb. Ha leereszt az autó gumija, a tulajdonosa hajlamos így gondolkodni: „Tudtam, hogy meg kellett volna néznem tegnap a kereket, és akkor ma időben el tudtam volna indulni a munkába. Mindig ez van. Az én hibám.” Ugyanez az ember ezt is mondhatná: „30 percem van, hogy beérjek. Telefonálok a főnöknek, hogy késni fogok a kerékcsere miatt, és gyorsan nekiállok kicserélni.” Destruktívból konstruktív.

  1. Hogyan tudjuk megváltoztatni a gondolkodásunkat?

Érdemes végig gondolni, kitől ered ez a magatartás, a másokhoz való viszonyítás vagy a helyzetünkkel való elégedetlenség. Anya vagy apa volt elégedetlen velünk – esetleg magával, a helyzetével – aki mindig azzal jött, hogy bezzeg a másik mennyire jó? A másiknak mennyire jó! Ez rendkívül romboló egy fejlődő személyiségre. Az, akitől kaptuk ezt a terhet – ezt a magatartást, gondolatot –, nemcsak éltében, de holtában is képes hatni ránk. Ezért érdemes megbékélni vele. Ha máshogy nem, hát egy üres szobában hangosan mondjuk el neki(k), hogy

nem az vagyok, akivé szerettél volna tenni. Én ilyen vagyok, mást szeretek csinálni és máshogyan szeretem csinálni a dolgokat. Így nézek ki, és jól érzem magam a bőrömben. Sajnálom, hogy nem tudtad megvalósítani az álmaid, de rajtam keresztül nem fog menni. Én így vagyok teljes egész. Fogadj el így, ahogy vagyok!”

  1. Természetes, ha néha érzünk ilyet

Az érzéseink részei az életünknek, mert ezek által tudjuk a viszonyunkat kifejezni a dolgokhoz. Tehát az érzéseink mentén tudunk rombolóan is viselkedni magunkkal szemben, de ugyanakkor építően is. Ez rajtunk múlik.

Hamarosan folytatjuk!

 

A fáradtság 7 lelki oka 1.

Az elkövetkezendő néhány hétben a címben említett témával foglalkozom. Elmúltak az ünnepek, véget értek a lakomák, a nagy közös nevetések. Végig jártuk az összes rokont, örültünk a találkozásoknak. Szilveszterkor pezsgőt durrantottunk, tűzijátékoztunk, egy szóval alaposan kirúgtunk a hámból. Aztán január 2-án felébredtünk, és rájöttünk, hogy ma vagy másnap kezdődik a munka, a suli. Sebaj, gondoljuk, hiszen most jól kiszórakoztuk magunkat, ez most ki fog tartani vagy egy hónapig, de legalább a farsangig biztosan. De az is lehet, hogy tovább. Aztán eltelik egy hét, két hét, és lassan kezdünk ugyanolyan fáradtak lenni, mint ünnepek előtt. Mégis miért van ez? Nem jól pihentük ki magunkat? Többet kellett volna aludni? Túl sok volt az aktív pihenés? A választ most megtudhatod, ha elolvasod legújabb bejegyzésem, melyhez Gyökössy Endre református lelkészt, pszichológust, egyházi írót és költőt hívom segítségül. A sorozat első részében a görcsös szerepjátszásról írok.

  1. Görcsös szerepjátszás

Még mielőtt a címben említettről beszélnénk, tisztáznunk kell, mit jelent a szerepjátszás a témánk szempontjából. Ez a fogalom ugyanis a színházi életből ment át a pszichológia világába. Mindannyian szerepet játszunk, hiszen apák/anyák/testvérek/dolgozók stb. vagyunk. Tehát ezek szerepek, melyeket a különböző helyzetekben töltünk be. Azonban ezen felül is léteznek szerepek, amelyek sok esetben elég negatívan hathatnak a személyiségünkre, ha nem ismerjük fel őket, és kezdjük el kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Például az is egy szerep, hogy valaki folyton meg akar menteni másokat; mindig közvetítő két ember között stb. De vajon miért „kell” ilyen szerepet játszanunk?

Rengeteg energiát vesz igénybe, ráadásul nem is hiteles. Régen én is megpróbáltam másnak látszani, hogy jobban figyeljenek rám a diákok. Akkor elég komoly visszajelzéseket kaptam, hogy

Tanár úr, ne játssza már meg magát!

Elég letaglózó volt ezt hallani, de igazuk volt. Sokszor látom fiatalokon, hogy amikor bent vannak az osztályközösségükben, akkor “kénytelenek” felvenni egy szerepet, amelyet pajzsként használhatnak, hogy megvédjék magukat a közösség domináns egyéneinek piszkálódásától. Viszont ők nem tudják, amit mi tudunk: a hangos, állandóan mindenki fölé kerekedő ember sokszor pont azért teszi ezt, hogy leplezze szorongását. Nem olyan rég egy barátomat kérdeztem arról, hogy mit gondol a fiatalok kicsapongó életmódjáról. Azt mondta:

Értem én, hogy valahogy be kell illeszkedni, de ez csak egy darabig működik. Úgyis kiderül, hogy ez nem az ő stílusa. Ha elkezd másképp viselkedni, mondjuk úgy, “normálisan”, és szilárdan tartja magát hozzá, akkor a többiek egyszer csak elkezdik tisztelni őt.

A kérdés, hogy a felvett szerepeket meddig lehet tartani. Ahogy az ókori görög színjátszók sem tudták a maszkjaikat végig az előadás ideje alatt a kezükben tartani, úgy mi sem tudunk egy bizonyos szerepben életünk végéig benne lenni. Pl. valaki élete végéig a tanár úr/tanárnő. Mintha ez adna neki biztonságot. Másként már nem is tud létezni. Csak ha mindenkit okít maga körül.

És ilyenkor jön a kóros fáradtság. Miért akarjuk ezt a szerepet – látszatot – fenntartani? Mi a hasznunk belőle? Meddig bírjuk ezt? Egy idő után muszáj váltani. Más az, ha felvállalok egy szerepet, és azt mondom: “én képviselem az emberek érdekeit”. De ez nem azt jelenti, hogy életem végéig képviselőnek kell lennem. Ezért jön képbe egy másik fogalom, a szerepváltás. Ha ebben elfáradtam, akkor egy kicsit leteszem, és másikat veszek fel. Mondjuk hazamegyek, lerúgom a cipőt, és alszom egyet, játszom a gyerekkel, megkérdezem a feleségem/férjem, hogy van. Örömteli, amikor az ember képes rálátni arra, hogy hányféle szerepet tölt be az életben, és ezek között szabadon képes mozogni.

Ehhez azonban hatalmas önuralom és bátorság kell. Pont, mint a Holdra szálláshoz!

Folytatása következik!

A jéghegy csúcsa, avagy miért akarok váltani

Közalkalmazott, vállalkozó, szabadúszó. Vajon mi köti össze mindhármat? A vágyaik, az igényeik, a szükségleteik. Az alábbi bejegyzésemet elsősorban azon leendő szabadúszó/vállalkozó ismerőseimnek ajánlom, akiknek 2017. szeptember 7-én tartottam előadást a székesfehérvári Konnektor közösségi irodában.

A legtöbb potenciális munkavállaló arról álmodik, hogy olyan munkája legyen, amelyben ki tudja bontakoztatni képességeit, értékelik a teljesítményét, figyelembe veszik ötleteit, meghallgatják véleményét. Merthogy ettől érezzük magunkat embernek. De mi történik akkor, amikor ezek közül valamelyik vagy a legtöbb nem valósul meg? 

Aki ismeri Maslow piramisát, talán már elgondolkozott azon, melyik szintjére helyezné magát. Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor kamasz diákjaimat kérdeztem erről. Némi viccelődés után a piramis felső harmadába tették magukat. Persze volt kivétel, de a zöme valahol oda tette magát, ami nyilvánvalóan több szempontból sem lehetséges.

Kevesen tudják Maslow-ról, hogy ezt a piramist többször is átdolgozta. Így jutott el addig a gondolatig, hogy az ember egy darabig “pótolgathatja” a gyermekkorában szerzett hiányait (hiányalapú szükséglet), de ha ezt az élete végéig csinálja, soha nem lesz boldog. Vagyis, ha jót akar magának, akkor el kell kezdenie arra törekedni, hogy mitől lehet több, jobb (növekedésalapú szükséglet).

Minden embernek van egy “hegye”, amelynek csúcsán olyan dolgok fogalmazódnak meg, mint például a szabadság, az önállóság, elismerés vagy éppen a nemet mondás lehetősége. Az igazság az, hogy nem kell mindenkinek vállalkozónak vagy szabadúszónak lenni ahhoz, hogy ezeket elérje. Persze nem akarok lebeszélni senkit, csak szeretném felhívni a figyelmet azokra a belső – és meglehetősen mélyről jövő – motivációkra, amelyek ilyenkor mozgatják az embert. Mindenkinek vannak olyan “becsípődései”, amelyek számára fontosak egy munkahellyel kapcsolatban, én most négyet hozok ide. De nézzük meg, mi van a hegy lábánál! (Kattints a képre!)

1⃣ Szabadság 

Annyira alapvető szükségletünk, hogy ez nem is lehet máshol, mint a Maslow piramis második szintjén. Sok mindenben vágyhatunk rá, például a döntéseinkben, mozgásunkban, illetve a véleményformálásban. Ha a munkahely kötöttségeit egyre nehezebben viseljük, meg kell kérdeznünk magunktól: miért nem tudjuk elfogadni a munkahely szabta korlátokat? Miben akadályoznak bennünket? Mi az, ami ebből reálisan érint minket, és nem csak ellenkezni akarunk minden áron, csak mert a kollégák is ezt csinálják? Vagy úgy érezzük, van bennünk egy dacos kamasz, akinek figyelemre, törődésre és elismerésre van szüksége?

2⃣ Önállóság 

Az önállóságot a harmadik szintre helyezem, mert azt gondolom, ha valakinek meghagyják az önállóságát, az a szeretet egyik kifejeződése. Nehéz elviselni, hogy amikor tudnánk jobban is csinálni bizonyos dolgokat, akkor mások mondják meg, hogyan tegyük. Ez sokszor eléggé elveszi az ember energiáját. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a jobb, szembe menni mindenkivel vagy csendben maradni és passzív-agresszív ellenállásba vonulni. Nyilván egyik sem jó, hiszen nem azt szeretnénk elérni, hogy életünk állandó küzdelem legyen, hanem minél harmonikusabb. Másrészt az egészségünk nagyon hamar rámehet, ha huzamosabb ideig feszültségben élünk. Ha állandóan a két dolog között “pingpongozunk”, akkor ez jelzés a számunkra, hogy még nem sikerült a megfelelő megküzdési stratégiákat kifejlesztenünk. Persze, ma már számos lehetőség áll rendelkezésünkre: coach-ok, mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, tudnak szakszerűen segíteni abban, hogy megtaláljuk a megoldást a fent említett problémára.

3⃣ Elismerés

A piramis negyedik szintjén található. Akkor érezzük igazán, hogy tettünk valamit, ha megfelelő visszajelzés érkezik a munkánkra. Viszont nehéz a helyzet, amikor elvárják, hogy mindenben maximálisan jól teljesítsünk, hiszen ez természetes, de nem vagy alig érkezik rá olyan visszajelzés, amely erősíthetné önbizalmunkat, esetleg inspirálhatna, vagy fejlődést idézhetne elő. Egy darabig elég tud lenni, hogy az ember saját magát dicséri meg. És azt gondolom, nagyon jó, ha valakiben idejekorán kifejlődik ez a képesség. De mit tehet az ember, ha soha nem érkezik kellő megerősítés a munkájára?

4⃣ Nemet mondás lehetősége

Nagy művészet a nemet mondás, ugyanis nem mindenki képes rá. Egy munkahelyen viszont nem is nagyon előnyös, ha valaki nemet mond a főnökének. Tehát, ha az illető eleve nem úgy van szocializálva, hogy mindent azonnal elfogadjon kérdések nélkül, annak valóban nehéz a közalkalmazotti lét. Ha megint Maslow piramisát vesszük alapul, akkor az önmegvalósítás szintjére helyezném, hiszen nemet mondani csak szabadon, felesleges korlátoltságérzés nélkül lehet.

Minden esetre meg kell fontolni alaposan, miért akarunk váltani. Akár közalkalmazottként, akár vállalkozóként akarunk tovább dolgozni, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy honnan tudjuk, hogy a következő munkahelyünkön, vagy vállalkozóként/szabadúszóként jobban fogjuk kezelni a szabadság, az elismerés, az önállóság vagy a nemet mondás kérdését.

A szabadságot, az önállóságot, a nemet mondást tanulni kell. Akár újratanulni is. Hiszen a váltás után új keretekhez és szabályokhoz kell igazodnunk, és nem volna jó beleesni ugyanazokba a helyzetekbe, amelyekbe az előző munkahelyen is voltunk.

 

 

Így értékeld át a tanévedet

Amikor tanév végén záró tantestületi értekezlet van, mindig elhangzik, hogy értékeljük át az elmúlt évet. De mit jelent átértékelni és hogyan tegyük? Ehhez nyújtok segítséget ebben a bejegyzésben két letölthető segédanyaggal. Azonban nem szeretnék megmondó lenni, inkább azt írom le, nekem mi segít(ett).

Átértékelni egy helyzetet, egy folyamatot, vagy egy kapcsolatot azt jelenti, hogy megnézem, hol tartok, mit értem el, mik voltak a nehézségek, mik vittek előre, hová akartam/akarok eljutni. Ami nehézség lehet, hogy három szinten is el kell végezni, ha szeretnék egy valóban átfogó képet a munkámban való működésemről.

Ⅰ. Tartalmi szint

Mindenkit szorít a tananyag mennyisége, ezért az egész év folyamatos mérlegelés, hogy mi az, ami elhagyható, és nem vesz el a megértésből; mi az, ami felfogható és mi az, amitől sikerélménye van a diákoknak. Mi az, amit ebben az évben megtanultak, amivel majd boldogulnak az érettségin (talán az iskola után is?), vagy bármilyen vizsgán. Viszont most nem erre szeretném helyezni a hangsúlyt, hanem a következő két szintre.

Ⅱ. Kapcsolati szint

Pedagógusként nemcsak azért vagyok felelős, hogy megtanítottam-e a tananyagot, hanem azért is, hogy milyen kapcsolatot alakítottam ki a diákokkal. Hiszen a fejlődés, a motiváció a kapcsolaton keresztül történik. A kisgyermek azért kezd el megtanulni dolgokat, mert szeretne a szüleinek kedvében járni. Egy kolléga, egy beosztott azért tesz meg dolgokat, mert emberként állnak hozzá. Szóval kapcsolatépítés nélkül elképzelhetetlen a tanítás.

Hogyan végezd az értékelést? Segít, ha ide  kattintasz az értékelőlap letöltéséhez!

III. Személyes szint

És van még egy szint, amire még kevesebb figyelmet fordítunk. Ez pedig a saját magunk szintje. Mi pedagógusok, annyira keveset törődünk magunkkal, hogy szinte észre sem vesszük, mi az, amiben hiányt szenvedünk, mi az, ami menet közben elromlott. És még a sikereinket sem jegyezzük fel. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a legdurvább konfliktusok felett úgy mentem el, mintha meg sem történtek volna. Azt hittem, így kell csinálni. És közben csak gyűltek az érzéseim, és nem volt senki, akinek elmondhattam volna (a házastárs szerintem nem erre való). Olyan volt az első néhány év, mint egy gyorsvonat, amiről nem lehet leszállni. Idővel rájöttem, hogy a fejlődésem és saját mentális egészségem érdekében muszáj külső segítségeket igénybe vennem.

Hogyan végezd az értékelést? Segít, ha ide  kattintasz az értékelőlap letöltéséhez!

Mikor csináljunk ilyen értékeléseket? Hiszen tele vagyunk feladatokkal.

Mivel emberi kapcsolatokról van szó, így az idő nem olyan tényező, amivel effektíve számolni kellene, hiszen a kapcsolataink az életünk része, amelyekkel különböző szinteken foglalkozunk. Ha leülünk beszélgetni egy számunkra kedves emberrel vagy szakemberrel, például egy szupervizorral, az már nagyot lendít a másik és magam megértésében. A kapcsolataink fejlesztésére fordított energiával a későbbiekben időt spórolhatunk meg, plusz az értékelések segítségével motivációt gyűjthetünk.

***

Azt gondolom, hogy ezeknek az átértékeléseknek az a legfőbb szerepük, hogy egyben maradjunk. Észrevegyük a kezdőpontokat, a végpontokat és az állomásokat. Tudatosítsuk a nehézségeinket, az érzéseinket. És egyáltalán nem baj, ha arra is emlékezünk és felírjuk a szívünkbe, hogy mi mindent oldottunk meg sikeresen, kikkel alakítottunk ki kapcsolatokat, és kikkel vár még rendezésre a kapcsolat.

Kívánom, hogy sok erőt, tapasztalatot és motivációt gyűjts az értékeléseid során!

Legyen olyan a nyarad, amilyennek eltervezted!

 

4 pont, amely megmutatja a szenvedés értelmét 2.

Húsvét vasárnap van, a feltámadás ünnepe. Tegnap írtam arról, hogy a szenvedésnek tulajdonképpen nagyon is van értelme, de meg kell találnunk azt. A mai bejegyzés viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a halál az élet része, szükségszerűen következik az életből. Másrészt a szenvedés következménye a feltámadás is.

3. Az élet lezárulása

A halálról sokan gondolkoznak úgy, hogy mivel lezárja az életet, és ily módon minden az enyészeté lesz, nem érdemes semmit sem tenni. Mi volna, ha halhatatlanok volnánk? Körülbelül úgy járnánk, mint a Lopott idő c. film egyik szereplője, akinek 1000 év is megadatott, de annyi mindent látott, hogy egyszerűen megunta az életet. A halhatatlanságért cserébe az ember a viszonylagos összeszedettségét adná oda. Számára így alakulna át a mindenki által ismert közmondás:

Amit ma megtehetsz, azt máskor is, hiszen temérdek időd van!

És ha még tudnánk is mit kezdeni a halhatatlanságunkkal, vajon meddig tartana? Tehát a halál egyfajta felelősségtudatot ad, amit már tegnap is fejtegettem, ugyanakkor konstruktívvá is tesz. Amikor tervezzük az életünket, még akkor is, ha csak álmodozunk bizonyos dolgokról, megpróbáljuk elképzelni az elkövetkezendő ötven évet (vagy többet). Próbálunk alkut kötni az élettel, és ha jó alkut kötünk, hálás lesz nekünk.

Jézus a halálával azt mutatta meg a múlt, jelen és jövő emberiségének, hogy a halál egy állapot, és ami utána következik, izgalmasabb, mint bármi más. De ahhoz, hogy azt izgalmasnak élhessük meg, vágyakozzunk rá, szükségünk van az azt megelőző időre, hogy rá tudjunk készülni. Tehát a halál utáni élettel, vagy akár a jövővel ki kell alakítani egy egészséges viszonyt ahhoz, hogy azt később értékelni tudjuk. Ha így gondolkozunk, nagyon erős bástyákra építjük életünket!

white-200269_1920.jpg

4. Feltámadás

A feltámadás szót használhatjuk hétköznapi értelemben is. A feltámadás mindig magában hordoz egy újrakezdési lehetőséget, de akkor az igazi, amikor egy szinttel feljebb kezdjük újra. Egy kihunyt párkapcsolatból, egy munkahelyváltásból, valakinek a halálából sokat épülhet az ember. A feltámadásban a felszabadultságnak is jelen kell lennie. Ha nincs, akkor nem érkeztünk még meg a következő szintre, és félő, hogy ugyanabban a malomban őrlődünk tovább.

old-1691700_1920

Jézus feltámadása ezt is megmutatja nekünk: hogyan lehet egy szinttel feljebb újrakezdeni. A célért, melyet el akarunk érni, le kell mondanunk dolgokról, ugyanakkor öröm is van bennünk, mert nem haszontalan, amit teszünk. Ebből érdemes erőt meríteni!

Azt is megmutatja, hogy a másokért való áldozatvállalás nem haszontalan. Hány és hány ember kezdte el megérteni, hogy a boldogság az emberi kapcsolatokban rejlik, nem pedig a tárgyi dolgokban! És hogy a kapcsolatok csak akkor működnek, ha magunk is dolgozunk rajtuk, és nem várjuk el, hogy a másik kitalálja, mire van szükségünk.

jens-johnsson-121803

Íme, 4 pont, amelyek a(z) (keresztény) ember életének sarkalatos pontjai. Ebben a 4 pontban leírtam néhány gondolatot, amelyekkel kapcsolatban érdemes kialakítani a saját álláspontunkat, és végiggondolni, hogy amit erről a 4 témáról gondolunk, előre viszi-e az életünket!

4 pont, amely megmutatja a szenvedés értelmét 1.

Nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap. A keresztény ember hitének legfontosabb eseményei zajlanak ezekben a napokban. Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása. Az ehhez való hozzáállásán áll vagy bukik az életről való felfogása. Első hallásra nem túl szívderítő a téma, hiszen az utóbbi mintegy száz évben leginkább azon dolgoztunk, hogyan tudjuk magunktól eltávolítani a szenvedéseinket. És akkor itt van Ő, akinek minden évben megemlékezünk a haláláról és megünnepeljük a feltámadását. Pedig ami Vele megtörtént, az a mi életünkben – nemcsak a keresztények életében – is megtörténik, csak más módon. Ezt fogom bemutatni 4 pontban.

cross-1448946_1920

  1. Öregedés

Ha egy hasonlattal akarnánk kifejezni [az öregedést], azt mondhatnánk: a pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár – melyről naponta letép egy lapot – egyre fogy és fogy: eközben az az  ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap.

Mondja Viktor E. Frankl, osztrák neurológus és pszichiáter.

Ha megpróbáljuk alkalmazni Jézusra és tanítására ezt az idézetet, akkor azt mondhatjuk, hogy mihelyt tudatosult benne, hogy mi az Ő küldetése, életének egyetlen egy percét sem vesztegette, és minden nap tanított olyat, amire mai napig emlékezünk. Ily módon elkészítette a maga naplójegyzeteit. Ha tudjuk, meddig élünk, ha nem, életünk minden pillanatának van értelme. Ezért muszáj kihasználnunk az időnket a „lábnyomhagyásra”. Jézusnak előbb jött el az idő a földi életben, ezért gyorsan kellett cselekednie. Nekünk hosszabb lét adatik meg – vagy ki tudja – itt a Földön, de meg kell tanulnunk gazdálkodni vele. Azzal, hogy öregszünk, életünk során ajtók záródnak be, de ugyanakkor újak is nyílnak. Pl. töltheti valaki az életét kesergéssel, hogy mennyi mindent szalasztott el, de gyermekének megadhatja az esélyt, hogy ő már ne szalassza el lehetőségeit.

adult-1850177_1920

  1. A szenvedés

A szenvedés sosem önmagában létezik. Mindig következménye valaminek, és mindig valamiért vagy valakiért történik. Egy betegség során feltehető a kérdés, hogy miért alakult ki. A legtöbb betegségnek lelki eredetű okai vannak, és ha ezeket feltárjuk, lépéseket teszünk, akár csökkenthetjük is a szenvedés mértékét. De mindig van mélypont, melyet meg kell élnünk. Ebben a mélypontban megpihenhetünk, erőt meríthetünk belőle. Egy munkahelyváltásnál ugyanúgy vannak mélypontok. Elegünk van a főnökből, a működési rendszerből, amelyben dolgoznunk kell, stb. De van, amikor saját magunkból van elegünk, és keressük a válaszokat, hogy miért vagyunk „ilyenek”. Egészen pontosan, milyenek? Nagyon fontos kérdés.

A másokért való szenvedésnél érdemes tisztázni, hogy miért tesszük. Azért, mert belekényszerültünk, vagy azért, mert önként vállaltuk, és hisszük, hogy neki ettől jobb lehet. Jézus értünk vállalta a szenvedést, mert tudta, hogy ebből hosszútávon nyer az emberiség. Tudomást szereztünk arról, hogy visszatérhetünk a paradicsomi állapotba, oda, ahonnan Ádám és Éva elindult. Mert ez az élet dinamikája. A kapcsolat dinamikája. Hogy először együtt vagyunk, együtt gondolkozunk, megismerjük egymást, aztán elkülönülünk, keressük a saját válaszainkat.. És ezt folytatja az egyén, a társadalom, az emberiség.

todd-torabi-112053.jpg

Jézus egyszer azt mondta: „Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt. 6, 16-18) Tehát a szenvedésnek nem feltétlenül kell negatív érzésnek lennie.

Folyt. köv.

Szent vagy ördög?

Te ismered magad? Ismered a másikat? Mik azok dolgok, amelyek mentén kialakítasz egy képet magadról, vagy a másikról? Mennyire vagy képes/hajlandó megváltoztatni a rólad, vagy másról kialakult képet? Mennyi idő kell hozzá?

Bizonyára sokan átéltük a szomorúság érzését – akár a szülőnkkel, a tanárunkkal vagy főnökünkkel kapcsolatban – amiatt, hogy a saját képzeteiket kivetítették ránk, és emiatt elhomályosult igazi valónk. Mintha egy maszkot tennének az arcunkra.

junk-yard-112576_1920

Egyszer egy diák odalépett hozzám, majd azt mondta: „Egyébként, tanár úr, ön félreismer engem.” Meglepődtem ezen a mondaton, és azon, hogy ezt ennyire őszintén és nyíltan ki merte mondani. Ehhez bátorság kellett. És egy olyan személy, akivel szemben ezt meg lehetett tenni.

De mi van akkor, ha a másik esélyt sem ad, hogy a benne a másikról kialakult kép megváltozzon? Ezt hívják skatulyának (akár egy kulcsra zárt láda is lehetne) vagy előítéletnek. Amikor egyszer volt valakivel egy pozitív vagy negatív élményem, és onnantól kezdve vagy szent vagy ördög a számomra.

chest-2061149_1920

Ez tulajdonképpen nagyon romboló. Legfőképpen a kapcsolatra nézve. Ha nem vagyok hajlandó kinézni a kis burkomból, akkor a másik tehet akármilyen jót, én akkor is csak a legelőször kialakult képet fogom róla látni. Ez a vagy-vagy dolog kizárja az is-is dolgot. Ez kicsit olyan, mint amikor olvasunk egy regényt vagy nézünk egy akciófilmet. Mindig van egy főgonosz és egy főhős. Az egyik rossz, a másik jó. És nagyjából ez a felállás a többi szereplővel kapcsolatban is. Pedig az élet nem ilyen. Hanem az ember lehet jó is és rossz is. És minden ember megérdemli a második vagy harmadik esélyt. A kérdés csupán az, hogy adunk a másiknak egy újabb esélyt.

Ha eldöntöm magamban, hogy adok másik esélyt, de nem teszek érte semmit, akkor igazából azt mondom, nekem mindegy, mi van a másikkal. Gyakori eset iskolában, hogy egy diák a magaviselete miatt fegyelmi elé kerül. Kap egy felfüggesztettet, majd a tárgyalás után nem történik semmi. Vagyis az esélyt úgy kapta meg, hogy nem kapott segítséget ahhoz, hogy ezt az esélyt megtartsa. Pedig ha volna valaki, akivel hetente le tudna ülni beszélgetni, egy olyan ember, aki testestül-lelkestül képes őt elfogadni, akkor ez a kapcsolat nagyon jó hatással a diákra, a másik (elfogadó) személy pedig nyert újabb ismeretséget. Mindez bizalom kérdése.

friendship-1081843_1920

Ha adok második esélyt, és keresem a vele való kapcsolatot, elkezdek igazán érdeklődni iránta, a vágyai, a motivációi iránt, akkor elkezdem őt úgy látni őt, ahogy van. Emberként.

Felelősség és szabadság 2. rész

„A folyónak van medre, vannak partjai,
de hát csupa part-e a folyó?
Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e
a vizét arra, hogy előre mozogjon?”
(Rabindranath Tagore)

torrent-87_640

A második részben a szabadság kérdését szeretném körüljárni. A két fogalmat kapcsolatában vizsgálom, majd írni fogok arról is, hogy kapcsolódnak ide az olimpikonok, és hogy a szabadság és felelősség hogyan jelenik meg egy segítő kapcsolatban.

Ha megkérdezem diákjaimat, hogy szerintük mit jelent a szabadság, akkor gondolkozás nélkül válaszolják, hogy „amikor mindent megtehetünk”. Legalább annyira nehezen meghatározható fogalom, mint a felelősség, vagy mint a szeretet. Szabadok akkor vagyunk, ha mindent megtehetünk? Sohasem felejtem el, hogy nagymamám mindig azon bosszankodott az unokáival kapcsolatban, hogy mennyi játékuk van, mindegyiket kirakják köréjük, ők meg megbolondulnak a sok játék között, mert nem tudják, melyikhez kapjanak. Valahogy így lennénk mi felnőttek is, ha mindent szabad volna. A túl nagy szabadság megkötöz. A túl kicsi is. Akkor mi az igazság? Azt hiszem, segítségül kell vennünk a fenti Tagore-idézetet, bár a szabadságnak ez is csak egy aspektusa. A szabadság azt hiszem, azt jelenti, hogy egészségesen, biztonságosan ki tudom alakítani a saját kereteimet, amelyek között mozogva megvalósíthatom önmagam. A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel. Korlátokat azért állítunk fel, hogy megvédjük a szélsőségektől a személyiségünket. Ha ez nem így lenne, akkor mennyi pszichotikus ember rohangálna az utcán? Olyanok lennénk, mint a zombik, akik gátlástalanul harapdálnak meg embereket, hogy mindenki olyanná váljon, mint amilyenek ők. És mennyire igaz, hogy a keretek visznek előre, ha megvan a napi rutin, akkor nem folyunk el, mert ezek segítenek elérni a céljainkat. Mert terveket készítünk, lépéseket teszünk a céljaink elérése érdekében. Ha minden nap csak egy kis lépést teszünk, már előrébb vagyunk.

footbridge-1548349_640

A SZABADSÁGOT TANULNI KELL

Ez tény. Egyszer láttam egy filmet, Stockholm, Pennsylvania volt a címe. A történet röviden, hogy egy lányt 3 éves korában elrabol egy férfi, majd házának alagsorában tartja, és elhiteti vele, hogy kint már nem található semmi, minden elpusztult, és hogy csak ő maradt a kislány számára. Amikor 17 évesen valahogy hazatér, az anyja kétségbeesetten próbál újra kapcsolatot kiépíteni vele. A lánynak meg kellene tanulni bízni a világban – amit egy alagsorban nem tudott megtanulni –, az anyának pedig elengedni azt, hogy a lánya olyan lesz, mint a többi ember. Biztonságosan kötődő. És mindez a szabadság vonalának mentén. Mindketten rabok voltak, a lány a múltjának rabja – hiszen visszavágyott az alagsorba, a “fogságba” –, az anya viszont a lányának rabja, és képtelen megérteni, hogy az ő kicsi lányát sohasem kaphatja vissza olyan formában, ahogy megismerte.

Tehát szabadság az is, ha el tudunk engedni olyan dolgokat, amelyeken nem fogunk tudni változtatni. Kemény dolog ez, és nagyon szélsőséges is, de ha egyszerűbbet veszünk alapul: például egy munkahelyen akkor tudunk szabadok lenni, ha el tudjuk fogadni a házirendet, amelyre természetesen szükség van, mert vannak nem maguktól értetődő dolgok.

gull-591350_640

AZ OLIMPIKONOK FELELŐSSÉGE ÉS SZABADSÁGA

Olvastam egy cikket, amelyben a cikket megjelentető médium arra szólítja fel az olimpián szereplő magyar versenyzőket, hogy ne törődjenek a negatív hangokkal, hiszen az, hogy kijutottak az olimpiára, már eleve nagy teljesítmény. És akárhányadik helyen végeznek, Magyarország akkor is büszke lesz rájuk. Hát igen. Feltehetjük a kérdést, hogy nekik egy ilyen versenyen miben van felelősségük? Szerintem abban, hogy a legmagasabban szinten űzzék azt, amit a legjobban szeretnek. Persze, fontos, hogy egy ország színeiben indulnak, de a sikereket elsősorban maguk miatt kell elérniük. A szabadságuk pedig abban áll, hogy azzal foglalkoznak, amit a legjobban szeretnek. És emiatt azt magas szinten űzik. Igaz, hogy ez az okfejtés olyan, mint az önmaga farkába harapó kígyó, de nem tudom másképp megfogalmazni.

rio-de-janeiro-1534128_640

A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG ÖSSZEFÜGGÉSE

Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem első részéhez, amelyben egy Pál Ferenc-idézetet hoztam, benne van a felelősség és a szabadság kapcsolata: „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” Ez az, amit szerintem a mai oktatási intézményeknek biztosítani kell diákjaik számára. Ha dönthetek a sorsom felől, akkor azzal felelősséget vállalok magamért, a tetteimért, és mindezt a szabadság függvényében.

HOGYAN JELENIK MEG EGY MENTÁLHIGIÉNÉS SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN A FELELŐSSÉG ÉS A SZABADSÁG?

A segítő részéről

Egy segítő kapcsolat akkor tud gyógyítani, ha a segítő felelősséget tud vállalni a klienssel folytatott beszélgetésért. A segítő felelőssége úgy jelenik meg, hogy úgy üljön le beszélgetni, hogy nem terelik el a gondolatait egyéb problémák. Másrészt folyamatosan fejleszti önmagát, hogy klienseivel a lehető legszakmaibb módon tudjon foglalkozni. Szabadsága pedig abban áll, hogy ha úgy érzi, nem tud foglalkozni a kliens problémájával, akkor ajánlhat neki egy másik segítőt, akivel jobban tud dolgozni a kliens.

A kliens részéről

Aki segítőhöz megy, annak célja van az odamenetellel, vagyis már felelősségteljesen viselkedik, hiszen a problémáját meri egy segítőhöz vinni. Mennyire tisztelendő magatartás ez! Ezáltal másoknak is felhívhatja a figyelmét, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, olyan szintű az elakadása. A kliens szabadsága abban áll, hogy ha nem megfelelő számára a segítő, akkor olyat keres, akivel együtt dolgozni a problémáján.

***

Végezetül hadd fejezzem be a bejegyzésem egy idézettel:

„Szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most, és semmi nem állhat az utadba.”

Richard Bach

Felelősség és szabadság 1. rész

“NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGSZÜLETTEM,
ÉS NEM TEHETEK ARRÓL, HOGY MEGHALOK.
AMI A KETTŐ KÖZÖTT VAN, ARRÓL TEHETEK.
EZ AZ ÉN SZABADSÁGOM, HA ÚGY TETSZIK,
ÖRÖKLÉTEM.”
CSUKÁS ISTVÁN

Gondolkodtál már azon, hogy mi a két szó jelentése? Gyakran használjuk őket nap mint nap, de ritkán gondolunk bele a két szó mélységébe. És hogy miért foglalkozom ezzel? Először is, mert mindig aktuális, hiszen felelősségünk van egymás iránt, a munkánk iránt, és még ki tudja, miért. Ugyanakkor szabad emberek is vagyunk, de például egy iskolában, egy munkahelyen, de az élet többi területén is kérdés, hogy meddig tart a szabadságunk. A másik ok az olimpia kapcsán jutott eszembe, de ezt a második rész végén fogom elétek tárni. És hogy mindez hogy jelenik meg a segítő kapcsolatban, arról is a második részben fogok szólni.

A két fogalom jelentősen összefügg, hiszen „… ahol felelősség van, ott szabadságnak is kell lennie.” (Pál Ferenc) Hogy miért kell felelősséget vállalnunk és meddig tart a szabadságunk, arról az alábbiakban fogok egy nem minden részletre kiterjedő gondolatébresztőt írni. A két fogalmat külön bejegyzésben fogom tárgyalni, majd megvizsgálom őket összefüggésükben.

A felelősség fogalma

Tuba Iván erkölcsteológus így határozza meg:

„A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. (…) De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett – végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialogikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.”

Azért az ő meghatározását választottam, mert univerzális, vagyis ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a meghatározást, nem kell kereszténynek lenni, hiszen a nem vallásos emberek számára is van benne fogódzó. Ha kulcsszavaiban akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a felelősséget a kötelességtudat, megfelelés és a dialógus jellemzi. A három közül a legmegdöbbentőbb a dialógus, a párbeszéd fogalma. Újra elő kell vennünk fejlődéslélektani tudásunkat. Ha megnézzük, hogy mi az oka a kisgyermek fejlődésének, akkor azt láthatjuk, hogy két dolog vezérli: túlélés és megfelelés. Árvaházban felnőtt gyermekeknél figyelték meg, hogy milyen későn tanultak meg járni és beszélni. Felfedezték, hogy azért, mert nem volt kihez kötődni, ezért nem is volt miért fejlődni. Tehát a felelősségben benne van a kötődés, így visszakanyarodunk Tuba professzor definíciójához, mely a dialógus jelleget hangsúlyozza. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hiszen ez is a kapcsolatról szól.

family-591579_640

Miért vagyok felelős?

  1. Saját magamért

Első helyre teszem, hiszen a saját jóllétem a záloga a körülöttem lévők jóllétének is. Egy kapcsolatrendszerben élek, amelyben mindenkinek megvan a maga felelőssége az én irányomba, így nekem is az ő irányukba, ezért nem tehetem meg, hogy elhanyagolom magam. Ezt kívánja a szeretet „parancsa” (tanácsa) is.

Szeresd felebarátod, mint önmagad!

Ez a mondat is hangsúlyozza a saját magunk szeretetét. Hogy tudnánk úgy szeretni embertársainkat, hogy közben saját magunkat lehetetlen módon leértékeljük? Erre, azt hiszem, néha nevelnünk kell magunkat. Ha ez nehezen megy, ideje elgondolkodnunk valakinek a segítségén. Hihetetlen fontos parancs ez!

man-845847_640

  1. Jogos dolgokért

Mivel az életünket kapcsolatok révén éljük, mindenkinek van valamiféle jogos elvárása irányunkban. Például a családtagjainknak, hogy azt a szerepet töltsük be, amely természeténél fogva a miénk. Ha tehát egy apa vagy egy anya úgy viselkedik, mint a kamasz gyermeke, akkor a tinédzsernek megborulna a biztonságérzete. Egy darabig biztosan vicces dolog, de később teher, és így felborul a családi élet. Egyszer láttam egy filmet – a címét sajnos nem tudom –, amelyben a szülők válófélben voltak, és úgy próbálták gyerekeiket magukhoz hódítani, hogy olyan tevékenységeket űztek, mint ők. Elmentek a gyermekük házibulijába, a részegségig itták magukat, stb. A fiataloknak persze ez feltűnt, és mindenféle formában jelezték, hogy ez már nagyon „gáz”! A történet természetesen happy enddel zárult, és a házaspárnak pedig lett egy csomó tapasztalata a történet során, amit későbbi együttlétük során fel tudtak használni.

Másik példa: a munkáltatónk jogos igénye, hogy a ránk bízott feladatokat tudásunknak megfelelően lássuk el. Vagy az állam jogos igénye az adófizetés, különben nem tudná miből eltartani az országot.

taxes-806396_640

  1. Kapcsolataimért

Hitelesen vagyok benne a különböző szinteken megjelenő kapcsolataimban (családtagok, barátok, ismerősök). Az előző példánál maradva, azt a szerepet töltöm be, ami rám van szabva, mindenki irányába annyi szeretetet táplálok, amennyi szükséges, és ott vagyok a másik mellett, ha szüksége van rám.

Egy másik példával élve: egy anya, aki túlzott szeretetet táplál gyermeke felé, és elhalmozza mindennel, viszont cserébe azt kéri (akár tudattalanul), hogy ne hagyja el soha, épp az ellenkező hatást fogja elérni. Kiveszi a kezéből a felelősséget, és így a gyermek örökké gyermek marad. Egyszer egy orvosi rendelőben hallottam egy anyukától: „Hiszen az a dolgunk, hogy feleslegessé tegyük magunkat, nem?” Kicsit nyers a megfogalmazás, de igaz.

team-386673_640

  1. Tetteimért

Lentebb fogom említeni, hogy érzéseinkért nem vagyunk felelősek, hiszen azok elég mélyről jönnek ahhoz, hogy ne tudjuk őket irányítani. Viszont az érzéseinket tettek követik, amelyekért már valóban mi vagyunk a felelősek. Ha jön egy érzés, például a harag – ami nem feltétlenül romboló érzés (csak akkor, ha a felszínen maradok, és nem törődök vele), hiszen rengeteg energia van benne –, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan is jön ez? Miért táplálom a másik irányába? Hogyan tudnám ezt konstruktívan felhasználni?

human-770269_640

  1. Környezetemért

Az egész „teremtett” világ, ahogy Tuba professzor írta, ránk van bízva. Amikor bekövetkeztek a technikai forradalmak, akkor a környezetünkkel nem törődtünk, mert nem gondoltuk, hogy ebből nagy baj lehet. Nem akarok senkit felmenteni a felelőssége alól, de mindig úgy képzeltem, hogy a nagy felfedezésekben és újításokban nem vettük észre, hogy micsoda károkat okoztunk. Viszont mindig ott van a lehetőség (szabadság), hogy amit elrontottunk, azt helyre is hozhatjuk. Ha néha belegondolnánk ennek a mondatnak a mélységébe, akkor máris másképp látnánk a környezetvédelmet. De mit tudok tenni a közvetlen a környezetemért? Hát azt, amit nap mint nap meg is teszek! Rendben tartom az udvarom, etetem az állatokat (ha van), elvégzem a házimunkát, az utcán, a munkahelyemen nem szemetelek, stb. Szerintem ezekre mindenkinek van rálátása. Ha mindenki megcsinálja a maga részét, akkor máris szebb a világ.

A folytatásban:

Felelősség és szabadság (2. rész)

Miért félünk a kritikától?

Azt gondolom, hogy mindenki számára hasznos, ha egy kicsit ránéz a reakcióira, amikor kritizálják a tevékenységét vagy mondanivalóját. Az alábbi bejegyzésben néhány reakciót írok, amelyeket meg fogok magyarázni. Aztán valamiféle megoldást is kínálok. Persze, nincsenek százszázalékos módszerek, ugyanis az ilyen helyzetekben két tényezőn múlik a végkimenetel: a lélekjelenléten és a személyiségen.

Erikson mondta, hogy minden a gyerekszobában dől el. Vagyis, milyen neveltetést kapott az illető. Eric Berne ráerősít erre a gondolatra, szerinte az ember sorsa már kisgyermekkorban meg lett írva. Mindezekkel csak azt akartam jelezni, hogy a nevelés apró nüánszaival, a szülők gyermekeikhez való viszonyulásával meghatározzák gyermekük felnőttkori lépéseit, döntéseit.

lego-708086_640

Nézzünk néhány példát arra, hogyan reagálnak az emberek a kritikára:

  1. Hallgatás

Miért van az, hogy amikor valakit szapul a főnöke, a tanára, a szülője, szomszédja, vagy valaki, aki tőle idősebb, vagy erősebb egyéniség, csak hallgatja, és csendben megpróbálja túlélni a szidalmazást? Akár két eset is lehetséges ilyenkor:

  • Tanult tehetetlenség: amikor azt érzi az ember, hogy ez a sorsa. Úgysem tud változtatni a dolgokon. Emiatt lemondóan egykedvűen fogadja a bántást. Egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogyan tudná megvédeni magát akár fizikai, akár verbális konfliktusos helyzetben. Mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ő nem tudja megvédeni magát, úgy is alul marad. Meg sem próbálta megvédeni magát sosem. Eriksont és Berne-t kell újra segítségül hívnunk e kérdés megválaszolásában. Ugyanis az ellentmondást nem tűrő szülők gyermekének lelki fejlődése elindulhat ilyen irányba. Ha tehát folyton azt hallja, hogy „Nincs más választásod!”„Ezt majd mi eldöntjük helyetted!”, akkor valószínű, hogy a fent említett reakciót fogja alkalmazni. És ezzel az a probléma, hogy egy idő után megtanul nem felelősséget vállalni magáért. Panaszkodós lesz és elégedetlen, mert nem tanulta meg, hogy „szelídítse” meg az életet, vagyis hogyan alakítsa úgy, hogy neki jó legyen.

A tanult tehetetlenség azonban nem csak így sajátítható el. Mivel a gyermek utánozva tanul, könnyen beépít bizonyos magatartásformákat. Ha azt látja, hogy a szülei ugyanígy viselkednek a konfliktusos helyzetekben, akkor ezt nagyon hamar megtanulja, és eszerint fog cselekedni.

holzfigur-980802_640

  • Szégyen: ha a kisgyermeket túl sokszor szidják össze, és azt mondják neki: „Nem szégyelled magad?”Akkor bizonyosan a hallgatás lesz az útja ennek a gyermeknek. Ugyanis azt fogja megtanulni, hogy az ő igényei nem fontosak, következésképpen ő sem fontos, nincs joga az élethez. Bizony, a szégyen ennyire pusztító tud lenni.

burnout-268906_640

  1. Támadás

Vannak olyan emberek, akik neveltetésüknél fogva az az alapélményük, hogy a világ kegyetlen, és ebben a kegyetlen világban nekik folyamatosan meg kell védeniük magukat. Ilyenek például a narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberek. Gyermekkorukban valószínűleg keményen meg kellett harcolniuk a szülők, vagy más emberek figyelméért, szeretetéért. Kialakult bennük az a tudat a későbbiekben – valószínűleg fiatal felnőttkorban –, hogy ők túl tökéletesek másokhoz, hogy mások nem érdemlik meg őket, stb. Ezért fognak támadni a kritizálóval szemben, sőt hajlamosak ezért indokolatlan bosszúra is.

military-1504824_640

Hadd hangsúlyozzam, hogy nem mindig van a háttérben valamiféle személyiségzavar. Ugyanis egyes emberek képesek arra, hogy rájöjjenek, ahogy eddig csinálták, úgy már kezd nem működni, és muszáj stratégiát váltani. Ez egy szerencsés eset.

  1. Szabadkozás

Csehov egyik novellájában, A csinovnyik halálában egy olyan férfiról olvashatunk, aki abba halt bele, hogy a színházban előtte ülő személyt véletlenül letüsszögte, és az nem bocsátott meg neki. Legalábbis ő így érezte. Közben az történt, hogy az államtanácsos – aki a csinovnyik előtt ült – letörölgette kesztyűjével tarkóját és kopasz fejét, mormolt valamit, de már tovább is lépett ezen a dolgon. Cservjakov a bocsánatkérésével az őrületbe kergette az öregurat, aki dühös lett rá. A csinovnyik viszont ezt a dühöt értelmezte félre.

theatre-1093862_640

Mi is történt itt? Cservjakov – és a hozzá hasonló összes csinovnynik – élete nem a mozgalmasságról szólt. Ők működtették a cári Oroszország bürokrata rendszerét, de tulajdonképpen felesleges munkát végeztek. Ily módon az életcéljuk is felesleges volt. Az egész életük értelmetlen volt. Hogy jön ez ide? Aki ilyen sokáig végez úgymond felesleges munkát, kialakul(hat) benne a tudat, hogy ő csak megtűrt személy. Hiszen tisztában van azzal, hogy a munkája értelmetlen. Mintha csak azért foglalkoztatnák, hogy ne haljon éhen. Mindenki más hasznos, csak ő nem. Vagyis rendkívül alacsonnyá válik az önértékelése. Így minden apróságért bocsánatot kell kérnie, hiszen ő mások kegyeltje, és nem teheti meg, hogy másoknak gondot okozzon.

Nehéz ezek után megoldásról beszélni. Mindenképpen érdemes ránézni kívülről egy konfliktusra, és megpróbálni a megfelelő kérdéseket feltenni magunknak:

  • Mi volt a konfliktus igazi magja? (Amikor két ember egymásnak feszül, sokszor csak a felszínt kapirgálják. Amint kitisztul a fejük, rájönnek – ha rájönnek –, hogy itt bizony mindkettőjüknek kielégítetlen igényeik voltak, és ezért nem látták a probléma igazi gyökerét.)
  • Hogyan viselkedtem ebben a kapcsolatban?
  • Mi volt az igazi oka a viselkedésemnek?
  • Hogyan fogok legközelebb egy ilyen helyzetben viselkedni?

man-315905_640

Ezek a kérdések nem könnyűek. Nagyon sok probléma adódik a kielégítetlen belső igényekből (szeretet, elfogadás, megbecsülés, megértés, stb.). Könnyen viszik tévútra az embert. Félreértésekhez vezetnek. Ezért érdemes ideje korán egy mentálhigiénés szakemberhez fordulni, mert ő abban tud segíteni, hogy:

  • a kliens megértse, az embertársai nem jók vagy rosszak. Ugyanolyan (jó) emberek, mint ő. De nekik is vannak igényeik, amiket ki akarnak elégíteni.
  • a kliens kívülről lásson rá a helyzetére.
  • a kliens elfogadást és megértést éljen át, ezáltal gyógyulnak a belső sebei. (És sokkal kisebb lesz az esélye, hogy személyiségzavar alakulhasson ki.)
  • segítségével megtalálhatja az ilyen helyzetekben leginkább használható viselkedést anélkül, hogy másoknak lelki sérülést okozna.

Legalább akkora bátorságot kívánok ezekhez a kérdésekhez és a segítségkéréshez is, mint amekkora bátorsággal ugrik fejest ez a fiú!

plunge-1368235_640

Miért félünk az új dolgoktól?

Amikor változás történik az életünkben, nagyon nehezen tudjuk azokat befogadni, feldolgozni. Pedig a változások új lehetőségeket (is) hordoznak magukban. De ugye ezt előbb el kellene hinni. Miért nem tudjuk elhinni? Ebben a bejegyzésben erre keresem a választ.

  1. Félelem attól, hogy elvesztünk valamit

Egy gyermek érkezésekor, egy új iskolába való felvételkor, vagy esetleg munkahely-váltáskor rengeteg veszteséggel kell megküzdenünk. Megváltozik például a szabad idő felhasználása, vagy a szabad közlekedés. Bármelyik esetet is válasszuk, mindegyikben ott van a személyek elvesztése is. Arról nem is beszélve, hogy ha új szerepkörben kell megnyilvánulnunk, akkor az olyan, mintha egy időre elvesztenénk saját magunkat.

elveszve

  1. Félelem az ismeretlentől

Képzeld el, hogy amikor gyerek voltál, mennyire féltél a sötéttől. Nem tudtad, mi van ott, szinte káprázott a szemed, annyira erőltetted. Ez az érzés köszön vissza a sci-fi filmek főhőseiben is. Találkoznak egy idegen lénnyel, de félnek tőle, mert nem ismerik a természetét és nem tudják megnevezni. A zsidók is attól féltek a bibliai korokban, amit nem tudtak nevet adni.

hold

  1. Félelem önmagunktól

Ez általában tudattalanul működik. Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk, mint például: “Hogy fogok viselkedni ebben az új helyzetben? Milyen hatással lesz rám? Mit vált ki belőlem? Melyik oldalam fog előjönni?”

head-196541_640

HOGYAN KÜZDJÜK LE A FÉLELMÜNKET?

  1. Szembe nézhetünk vele

Hangosan kell kimondanunk, hogy egészen pontosan mitől is félünk. Ha kimondjuk, már félig sikerélményünk van, mert az azt jelenti, hogy meg tudtuk fogalmazni.

anger-1197374_640

  1. Erőt meríthetünk belőle

Először a félelem mélyére kell merülnünk, hogy a félelembe fektetett energiát a felemelkedéshez használhassuk, pont úgy, ahogy Jézus is tette a Getszemáni kertben, amikor azért imádkozott, hogy „múljék el tőlem ez a kehely”, de ne az ő akarata szerint, hanem az Úr akarata szerint.

lightning-bolt-768801_640

  1. A nyereség megkeresése

Például egy új munkahely, vagy kapcsolat esetében kiderülhet, hogy van egy olyan képességünk, amit az előtt nem használtunk.

dollar-exchange-rate-544949_640

Azt gondolom, az élet egyik legnehezebb feladata a félelemmel való szembenézés. De hát azért van ez az alapérzelmünk, hogy segítse a világ dolgaiban való eligazodást. Enélkül az alapérzelem nélkül fejest ugranánk a legveszélyesebb dolgokba, ami viszont vesztünket is okozhatná. Használjuk jól, és ha úgy érezzük, hogy a napi életvitelünket akadályozza, akkor forduljunk segítséghez, például egy mentálhigiénés szakemberhez!

Motiválódjunk, de hogyan?

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj!
Nora Roberts
Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni.
Én viszont amondó vagyok, hogy ne beszélgessünk, inkább csináljuk!
Michael Haneke
Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire.
Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais

Sokat hallhatunk a reklámokból, olvashatunk az interneten a fentiekhez hasonló mondatokat, de valóban tudnak-e ránk hatással lenni? Tényleg megvan-e – csak hogy stílszerű legyek –az aha élményünk tőlük? A mai bejegyzésben erre keresem a választ.

Ha terveid vannak, egyszerűen tűzd ki a céljaidat, és cselekedj!

A photo by Greg Rakozy. unsplash.com/photos/oMpAz-DN-9I
Így érezzük magunkat, amikor ezt a sort olvassuk.

Szóval a helyzet, hogy ezt a mondatot nem olvasni kéne, hanem valakinek a szájából hallani. Valaki olyasvalakinek a szájából, aki hisz bennünk, aki elhiszi rólunk, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket. Aki fel tudja a belénk vetett bizalom által lobbantani a lángot. Perzselni tud. Mert láng nélkül nem megy. És ez egy olyan embertől jövő bizalom, akivel mindig is biztonságos, szeretetteljes volt a kapcsolatunk. Alig hihető, de ilyen személy nemcsak szülő lehet, hanem tanár is. Talán helyzettől is függ. Amikor szakképzésre jártam (2003 és 2005 között még más képzési formát hívtak így. 😊), egyik nagyon kedves némettanárnőm azt mondta, „Józsi, maga képes arra, hogy levizsgázzon németből! Tegye meg!” Elmentem a vizsgára, és megcsináltam. Ugyanis nemcsak ő hitt bennem, hanem én is hittem az ő szakértelmében, és abban, hogy valóban képesnek tart arra, hogy levizsgázzak német nyelvből. Azóta is nagyon hálás vagyok neki!

Tehát, ha kezdő lökésre van szükségünk, akkor mindenképpen érdemes olyan embert keresnünk, akiben képesek vagyunk hinni, bízni, és fontos, hogy ő is higgyen bennünk.

silhouette-1082129_640

Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. (…)

Hogy egy másik idézettel indítsak Az ember tragédiájából: „A tett halála az okoskodás.” Mi történik abban a helyzetben, amikor elkezdek magammal – vagy mással – vitatkozni? Azt hiszem, kifogásokat keresek arra, hogy miért nem működhet az, amit elterveztem. És miért keresek kifogásokat? Mert valójában semmi kedvem ahhoz a dologhoz. Tehát nem történik más, minthogy valamit magamra akarok erőltetni, ami nem én vagyok.

nerd-155841_640

A másik dolog, ami miatt halogatunk, hogy sokat hallottuk ezeket a mondatokat: „Úgysem fog sikerülni! Nem érdemes energiát fektetni bele! Inkább csinálj helyette mást!” vagy „Inkább ne csinálj semmit!” Hihetetlenül nehéz, de nem szabad meghallani az ilyet.

Nagyon fontos azon dolgozni, hogy a magunk elvárásai szerint éljünk. Az, hogy a munkánkat elég jól végezzük el, nem(csak) más igénye, sőt szükséglete, hanem saját magunké. A rendezett pár- és egyéb kapcsolat sem (csak) más igénye, hanem a miénk. Mások elvárásainak állandó megfelelni akarás, önmagunk és mások becsapása is lenne. Hiszen elhitetjük magunkkal, hogy az a jó, ha másoknak megfelelünk, még akkor is, ha beleszakadunk, másokat meg azzal csapjuk be, hogy jól csinálják az elvárásdömpinget.

i-741507_640

A gyermek felé is támaszthatunk millió elvárást, de attól tartok, csalódni fogunk. Ugyanis, nem a sok-sok elvárás mentén alakul ki benne, hogy jól teljesítsen, jól viselkedjen, stb., hanem az általunk mutatott példa alapján. Az elvárásnak reálisnak kell lennie, mert csak akkor teljesíthető. A jól megválasztott elvárásban benne van a másik ember tisztelete.

Aki nem vág semmibe, az nem is jut semmire és nem is jó semmire.

Ezzel a mondattal inkább ölni lehetne, nemhogy motiválni. Önértékelésünket is csak lejjebb döngölhetjük vele, mert hogy nem emel fel, az ziher. Ha valakinek a szájából hallanám ezt a mondatot (és nekem mondaná), akkor biztos azt gondolnám, hogy alacsony az önértékelése. Elvégre, aki rendben van magával, nincs szüksége arra, hogy mások felett ítélkezzen.

HOGY MŰKÖDIK A MOTIVÁLÁS EGY SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN?

A segítő és a kliens közti kapcsolat alapvetően motiváló erejű. Hiszen a kliens azért megy segítőhöz, mert olyan elakadása van, amiből egyedül nincs ereje kimászni. A segítő azokat a dolgokat fogja erősíteni, ami a kliens erőssége. Illetve olyan képességeket is meg tud erősíteni, amiről a kliens nem is gondolná, hogy megvan benne. De ez tényleg egy olyan kapcsolatban jön csak elő, amelyben a segített személy százszázalékos odafigyelést kap.

***

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a motivációhoz inkább szükséges egy hiteles ember, mint néhány kontextusából kiragadott sor. Szerintem az idézetek akkor működnek, amikor csak egy pici plusz kell a megvalósításhoz.

Hiszem, hogy mindenki életében élnek hiteles emberek, akikhez lehet fordulni, ha elbizonytalanodunk.

rope-1469244_1920
A kapcsolatnak is olyan erősnek kell lennie, mint ennek a csomónak.