Hogyan segítsünk, ha valakinek lelki támogatásra van szüksége?

Többen kérdeztétek már tőlem, hogyan vegyétek rá ismerősötöket, hogy forduljon segítő szakemberhez. Nem könnyű ugyanis azt látni, hogy szenved a barátunk. Ugyanakkor a kérdés nem egyszerű, mert a segítségünk erőltetésével tönkre is tehetjük a barátságunkat. Ez egy olyan poszt lesz, amelyet minden bizonnyal még fogok bővíteni.

Kérdés, hogy kinek kell a segítség: a segítőnek vagy a segítségkérőnek.

A kérdés minden időben aktuális, mert szeretünk foglalkozni mások dolgaival és legfőképpen tanácsot adni. Ez ilyenkor mindig egy egyenlőtlen viszony, mert a tanácsadó barát vagy barátnő mindig olyan színben tűnik fel, mintha ő jobban tudná, hogy a segítendő félnek mi a jó. Emiatt vagy tényleg a „segítőjeként” néz a másikra, vagy elutasítja segítséget, rosszabb esetben a kapcsolatot is megszakítja.

Mi mozgatja a barátot/barátnőt, amikor a másikon segíteni akar?

Törődés. Akit szeretünk, azért igyekszünk mindent megtenni. Észrevesszük a rezdüléseit, és már apró jelekből tudjuk, hogy baj van nála. Ilyenkor vagy ő kezdeményezi a beszélgetést – hiszen mire valók a barátok? – vagy pedig a másik fél jelez neki, hogy „figyu, szerintem itt gáz van”. Ilyenkor azt gondolom, érdemes abból szempontból nézni, hogy mi az, ami nála segítségkérést jelent. Ugyanis nem mindenki keres egyből segítséget, csak apró jelzéseket ad. Például folyton idegesen beszél, vagy éppen rá nem jellemző módon visszahúzódik, szokottnál többet dohányzik, nem válaszol üzenetekre, figyelmetlen, szétszórt.

Aggodalom. Nem az egészséges mértékű aggódásról beszélek. Ugyanis ennek túlhajtott formája egy baráti vagy kollegiális kapcsolatba kevéssé fér bele. A túlzott aggodalmaskodással meg lehet fojtani a másikat. A barátom vagy kollégám nem a gyerekem, tehát az aggodalmat érdemes a szüleinek fenntartani. Mivel ő felnőtt, önálló ember, meg kell hagyni a lehetőségét annak, hogy hibázzon. És ez nem az én dolgom. Kivéve, ha az én hibámból ered. És itt merül fel az a kérdés, hogy a lelkem mélyén kinek is tartom őt, mit jelent ő a számomra, ha már ennyire aggódom érte.

Saját tapasztalat. Aki már járt segítő szakembernél és jó tapasztalata volt, természetes, hogy ezt meg akarja osztani olyannal, akiről úgy gondolja, segítségre lehet szüksége. De itt is fontos, hogy ő szeretne-e segítőhöz fordulni vagy nem, mert addig, amíg ő nem érzi szükségét, akármilyen állapotban is van, nem lehet szakemberhez erőltetni. Ez az ő felelőssége. Bár keményen hangzik ez, sajnos ettől még így van. Tanári gyakorlatomból vett példa, hogy kábítószerfüggő tanulóknak ajánlottam fel addiktológiával foglalkozó kapcsolataimat. Még időpontot is beszéltem meg a nevükben – mivel kérték – , de végül nem mentek el. Sajnos, ha az elhatározás nem elég erős bennük, akkor nem cselekszenek. És az én segítői tevékenységem itt véget is ért.

„Én jobban tudom”. Van az a segítői attitűd, amely arról szól, hogy megmutassa az illető a másiknak, hogy ő mennyire járatos a témában, őt érdemes követni, és ha őt követi, az neki is jó lesz. Ez a magatartás elég mélyről jövő ahhoz, hogy ezt az illető feldolgozza akár egyedül akár segítővel, persze csak akkor, ha ő maga is problémának érzi ezt. Ugyanis ez nem túl célravezető. Az viszont kérdés, mi történik, ha mégsem jön be az illető által javasolt megoldás…

A segítés által valamit fel akarunk dolgozni. Sokszor előfordul, hogy azért akarunk segíteni valakinek, mert már voltunk hasonló helyzetben, ugyanakkor nem sikerült olyan mértékben feldolgozni, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a hasonló esetektől. Ez persze nem tudatos. Ezért van az, hogy a segítői foglalkozást választóknak a képzés során önismereti kurzust is biztosítanak.

Meddig mehetünk el a másik segítésében?

Mint már korábban írtam, nagyon kell vigyázni arra, hogy milyen utat választunk, mert a barátságot vagy családi kapcsolatot könnyen el lehet rontani annyira, hogy már többet nem akar velünk beszélgetni a problémájáról. Ha a barátunk, munkatársunk segítségért fordul hozzánk, akkor természetesen elmondhatjuk a véleményünket, de ennek megvan a maga hangneme, kommunikációs formája.

Azt gondolom, hogy sokat segít, ha saját történeteinket vagy az ő történetének valamelyik részéhez passzolót osztunk meg a segítségkérővel tisztelettudóan, empatikusan. A Te-üzeneteket ilyenkor kerülni kell, mert a másik úgy élheti meg, hogy ő hibás azért, mert ilyen helyzetben van. Tehát bármilyen érzést, vagy állítást fogalmazunk meg, akkor azt E/1-ben tegyük, hogy a másik inkább azt érezze, hogy segíteni szeretnénk, ne pedig azt, hogy ki akarjuk oktatni. ENNÉL TOVÁBB NEM ÉRDEMES MENNI! Onnantól kezdve ugyanis már nem a másik megsegítéséről, hanem rólunk szól a történet.

A segítés számomra arról szól, hogy a segítséget minél önzetlenebbül tegyem, illetve hogy örömöt okozzon nekem, hogy segíthetek. És azért jó ez így, mert nincs benne függés. Lehet elismerésért segíteni, de akkor annak akár csalódás is lehet a vége, mert vagy nem értékelik a segítségem vagy nemet mondanak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Comment moderation is enabled. Your comment may take some time to appear.